Amikor pár éve Kádárról írtam egy postot, magam is meglepődtem, hogy pillanatok alatt a legolvasottabb írásom lett, és egész korrekt hozzászólásokat kaptam minden oldalról. Az írásom egyáltalán nem volt tudományos, csak amolyan visszaemlékezés szerű.

Valami hasonlót írnék Horthyról is, bár nem éltem abban a korban, de hát Horthyt mindenki ismerni véli. Vannak, akik szobrot állítanak neki, mások leöntik festékkel. Elvileg ugyanazt kellene tudnunk róla. Érdekes, hogy amit az iskolában tanultunk, meg amit a történészek mondanak, azt vagy nem ismerjük, vagy nem hisszük el. Amit tanultam róla, azt nagyapámon teszteltem le. Ő nem mondott ugyan sokat, de a tekintetéből láttam, hogy mit gondol arról, amit az iskolában tanultam. Mondani mindig csak annyit mondott, hogy addig volt itt jó világ, amíg Ferenc Jóska élt. Később is nagyon foglalkoztatott Horthy személye és elolvastam, amihez akkoriban hozzáfértem. Nagyapám halála után kerestem más embereket, akik éltek abban a korban, nagyon érdekes volt szembesíteni az öregeket azzal, amit a szocialista történettudomány a korszakról írt. Ebből próbáltam saját véleményt formálni, amivel az alábbiakra jutottam:

Horthy a Tanácsköztársaság leverésének köszönhette hatalmát, de mivel ebben külső erők játszották a főszerepet, angol-francia jóváhagyás nélkül nem lehetett volna kormányzó. Horthy köznemes volt, ezért a főnemesek lenézték, ők nevezték el lovastengerésznek mégis, mint legkisebb rosszat, elfogadták. Fenntartotta ugyanis a feudalizmust idéző külsőségeket, amelyben a származási előjogok, a nevek és rangok fontos szerepet töltöttek be. Az arisztokrácia a föld tulajdonlásából eredeztette kiváltságait. A polgárság, aki rangban alattuk foglalt helyet, a zsidó és sváb vállalkozókból állt. Az arisztokraták a polgári tevékenységet lenézték, bár a pénzt irigyelték tőlük. A köznemesek, dzsentrik, ha a földből nem tudtak megélni, akkor a katonai pályán, vagy az államigazgatásban csinálhattak karriert. Horthy rájuk támaszkodott legfőképpen.

Horthy a Tanácsköztársaság utáni "rendcsinálás" embere volt, ezt a korszakot a baloldali történészek fehérterrornak nevezik. Lényege, hogy törvényes eljárás nélkül végeztek ki forradalmárnak tartott személyeket. Horthy kormányzónak választása után főméltóságú úrnak hívatta magát és a korabeli híradókban leginkább fehér tengerész egyenruhában tisztelgett a masírozó katonáknak és a lelkes tömegnek, akik mély szívfájdalommal merengtek a magyar balsorson. A ceremóniához hozzátartozott a díszmagyar, az egyház tömjénfüstje és a közös ima. A külsőségek egy katonai junta parádéját idézték, de Horthy eközben dinasztiát épített és valamiféle korlátozott demokráciát valósított meg parlamenti választásokkal. A legfőbb hatalom mégis az ő kezében volt, kormányzóként elcsaphatta kormányát, új miniszterelnököt nevezhetett ki, ha akart. Szerencséjére a húszas években Bethlen István elég jó választásnak bizonyult, ezért a gazdaság meglepően jól teljesített. Horthy katonának tekintette magát, vitézi rendet alapított, és Hunyadi János nyomdokain haladva, kormányzóként fia, István királyságán dolgozott.

Horthy küzdött a legitimisták ellen, akik a Habsburgokat tekintették törvényes uralkodónak, de küzdött a fasiszták ellen is annyira, amennyire az ő hatalmát veszélyeztették. Hitlernek dicsekedett a numerus clausus-szal, amely az első zsidótörvénynek számított Európában, de hamarosan kiderült, hogy Hitlernél ez kevés. Horthy talán megmaradt volna a szalonzsidózás szintjén, bár ezt is sokan vitatják. Az angolok véleményére adott, és mivel onnan rosszallást kapott, látszólag vonakodva engedett Hitlernek a zsidóellenes intézkedésekben. Egy ideig bejött neki az a látszat, hogy még mindig jobb a népnek, ha a szeretett vezető a helyén marad, mert utána csak rosszabb jöhet. Horthyt Hitler egy vén pojácának tartotta, mert amikor felszólította, hogy vele együtt támadja meg Csehszlovákiát, akkor Horthy ezt visszautasította azzal, hogy nem akar világháborút kirobbantani. Hitler erre egyedül foglalta el a Szudéta vidéket, és a világ hallgatott. Az viszont Horthyt látszott igazolni, hogy az első és a második bécsi döntésekkel nagyjából elérte, amit akart, de súlyos árat fizetett érte, mert lekötelezettje lett Hitlernek. Az is hiba volt, hogy elmulasztotta a bécsi döntéseket az angolokkal, franciákkal, és Sztálinnal is elfogadtatni.

Ettől kezdve állandóan azzal foglalkozott, hogy bármit csinált, vajon mit szól hozzá Hitler. Hitler az amphetamin hatása alatt egyre agresszívabb lett és egyre kevésbé becsülte "az ezeréves királyság" első emberét. Üvöltözött vele, követelőzött és legszívesebben öregek otthonába küldte volna, vagy még rosszabb helyre. Hitler Horthyval szemben a mézesmadzag és korbács taktikáját alkalmazta, tökéletes sikerrel. Hitler mivel le is hallgattatta Horthy összes tárgyalását, mindenről tudott, valószínűleg többről is mint Horthy. Például arról, hogy a Sztálin felajánlotta Erdélyt, ha Magyarország nem lép be a háborúba. A legenda szerint ezt az ajánlatot eltitkolták Horthy elől. Hitler gyorsan Magyarországnak ítélte Észak-Erdélyt, nehogy hátráltassa a Szovjetunió elleni háborút egy esetleges Románia elleni katonai akcióval. A román tárgyaló elájult, pedig ha tudta volna, hogy milyen jól járt akkor...

Horthy nagy baklövése a Jugoszláv békeszerződés megszegése volt 1941-ben, aztán a következő még nagyobb, a hadba lépés a Szovjetunió ellen még ugyanebben az évben. Inkább vitette volna el magát a Gestapo-val. Persze itt is valami trükk lehetett, mert hogy ki bombázta Kassát, azt máig nem tudni. Akkoriban az oroszok egyáltalán nem voltak olyan helyzetben, hogy működő légierejük lett volna, érdekük meg pláne nem volt új ellenséget gyűjteni. Mindenesetre cyril betűs feliratú bombák hullottak Kassára, Horthy pedig éppen Hitlernél "vendégeskedett" amikor serény miniszterelnöke beállottnak tekintette a hadiállapotot. Ettől kezdve már sínen volt az ország, letérni nem nagyon lehetett az útról, a mozdony meg jött szembe. Optimista csak az lehetett, aki nem ismerte a menetrendet.

Amikor Horthy István pilótaként lezuhant az orosz fronton, Horthy magába roskadt, tehetetlen báb lett Hitler kezében. Hogy mennyire az orránál fogva vezették Horthyt arra jellemző az, hogy a kisebbik fiát a németek egy szőnyegbe csavarva rabolták el, amikor az azt hitte, hogy az angolokkal fog tárgyalni a kiugrásról. Ezután megsemmisülve már szinte mindegy volt Horthynak, hogy mi lesz az országgal. Hol volt ekkor a nyilasokat az Operában felpofozó katona? Aláírt már mindent, amit elé raktak. Nehéz gyávasággal indokolni azt, hogy nem fordult szembe a németekkel, hiszen katonaként korábban bátran harcolt a Monarchia tengerészeténél. Sokkal inkább azért maradt kényszerűségből Hitler utolsó csatlósa, mert senki mással nem tárgyalhatott, csak a sztálini Szovjetunióval. Erről viszont hallani sem akart, mert annyit legalább tudott a bolsevikekről, hogy az uralkodó osztályt fizikailag megsemmisítették, a vagyonokat államosították, üldözték a vallást, a hagyományokat és a kultúrát. Ezért inkább illúziókat dédelgetett a balkáni angol partraszállásról, amelynek nem volt realitása. Ezt Hitler nála jobban tudta, ezért nem is kellett komolyan beavatkoznia egészen addig, míg a hadi helyzet ezt meg nem követelte.

Horthy miközben a rossz és a még rosszabb lehetőségek között vacillált, deportáltak félmillió zsidót, akiknek sorsáról akkor már mindenkinek tudnia kellett. Ha egyszer valaki nem képes kezelni egy helyzetet, mennie kell. Ezt ő nem tette meg. Nem tárhatja szét a kezét, hogy hát én csak a kormányzó voltam akkoriban. Sajnos nem véletlen az a mondás, hogy a háború komolyabb dolog annál, semmint hogy katonákra bízzuk. Horthy katona volt. Hiába tűzte ki célul a világháború kirobbanásakor, hogy Magyarország maradjon ki a háborúból, mert még egyszer nem járhat úgy, mint az I. Világháború után, hogy haderő nélkül marad a béketárgyalásokra. Ezt a célt egyáltalán nem sikerült megvalósítania, és a politikusokat az eredmények minősítik.

Anyai nagyanyám falusi asszonyként a nagyvárosba érkezve megrémült az autóforgalomtól és nem mert átkelni az úttesten. A járművek mozgása, sebessége kiszámíthatatlan volt számára, de mivel mennie kellett, egy idő után a nyakát behúzva nekiindult és nem nézett se jobbra, se balra, átszaladt a kereszteződésen. Ha akkor egy autó elüti, a motorizáció áldozata lett volna. Nagyanyám gyűlölte a várost, a forgalmat, az autók az ő szemében gyilkos szerkezetek voltak, amelyek az életére törtek.

A globalizáció idején a multicégek, a bankok működése is úgy tűnhet, mintha itt a hazai vállalkozások ellen háború folyna, mert nem ismerjük a rendszer működését. Ahogyan a nagyanyám sem ismerte a KRESZ szabályokat és nem volt képes felvenni a forgalom ritmusát. Ma háborúnak vizionálják a kapitalizmus működését és az érdekérvényesítés könyörtelenségét.

Azt gondolom, hogy jobban járnánk, ha globalizáció kihívásaira megfelelő válaszokat adnánk, ebben óriási elmaradást kell bepótolnia a kormánynak, az iskolarendszernek, az érdekérvényesítésre létrehozott szervezeteknek.

Csak ez jutott az eszembe, amikor tegnap a csatornák között kapcsolgatva belenéztem a "Háború a nemzet ellen" című tévéműsorba.

Richter Gedeon vállalata sikertörténet. Az egyetlen vállalat, amelyet még a háború előtt alapítottak és még ma is jól működik, korszerű, fejlődik, terjeszkedik, tőzsdén van, nyereséges, fejlett technológiákat alkalmaz, stb. Sőt az irányítása nem külföldről történik.

Az alapítójának sorsáról megdöbbenve értesültem, talán nem csak nekem volt meglepetés. Mindenesetre Richter Gedeont magyarnak tekintem, mint a Nobel díjasokat is. Ganz Ábrahámot is, Papp Lacit is, meg az aradi 13-at is.

Ettől még lehet rá külön büszke, aki akar.

Bár a jelenlegi közjogi berendezkedés szerint is a legfőbb hatalom a Parlamenté, az ellensúlyok rendszere gyengült, ezért most sokan gondolják, hogy jó lenne, ha a köztársasági elnököt közvetlenül választanák.  Az ellenzéki erők a rendszerváltásnál a demokráciát fenyegető veszélyt a Köztársasági Elnökben látták, ezért jogkörét eléggé korlátozták, így nem közvetlenül a nép, hanem az Országgyűlésre bízták megválasztását.

A hatalom kontrollja lehetett volna a felsőház, amely megakadályozhatta volna a jogállami szempontból aggályos törvények elfogadását, de felsőház létrehozását is kockázatosnak ítélték, abból a szempontból, hogy megakadályozhatta volna a nagy mennyiségű jogszabályok gyors elfogadását. Másrészről elég nehéz lett volna egy felsőházat hiteles személyekkel feltölteni.

Az elmúlt 22 évben úgy tűnt, hogy az ellensúlyok közül az Alkotmánybíróság volt a legerősebb, amely hatályon kívül helyezhette a törvényeket. A KE annyit tehetett, hogy nem írta alá a törvényt, hanem visszaküldhette a Parlamentnek átgondolásra, vagy az Alkotmánybírósághoz kontrollra.

A választójogi rendszer kialakításánál volt egy olyan szempont, hogy ne legyen a Parlamentben döntésképtelenség, ebből adódóan kormányválság, amikor a kormány nem tudja a benyújtott törvényeket a Parlamenttel elfogadtatni. Ezt elkerülendő arra volt szükség, hogy a választójogi rendszer a győztes pártnak az arányos rendszernél nagyobb szavazattöbbséget adjon, azaz a kormánypárti képviselők száma az Országgyűlésben nagyobb arányú legyen, mint a pártjuk listás szavazatainak aránya. Erre szolgált a második forduló, amikor az egyéni képviselők megválasztásakor a választók az első forduló eredményeinek ismeretében megerősítették a listán győztes párt szavazattöbbségét. Ennek volt köszönhető, hogy a Fidesz 2010-ben 52,7%-os szavazati aránnyal elnyerte a képviselői helyek több, mint kétharmadát.

Az ellensúlyok rendszerének megbontása tehát a Parlament irányából érkezett, a 2/3 erre teljesen elegendő volt. Az új Alkotmány korlátozta az Alkotmánybíróság jogkörét, miközben a Köztársasági Elnökéhez nagyon nem nyúlt, az eddig is gyenge volt.

Mégis, ha az ellensúlyok rendszerét a politikai erők helyre akarják állítani, akkor ezt a Köztársasági Elnök közvetlen választása útján lehetne elkezdeni, amire népszavazást kellene kiírni. Ma már a népszavazás elrendeléséhez sem 100 ezer, hanem 200 ezer aláírás kell, amit nehéz ugyan összegyűjteni, de nem lehetetlen. Az LMP például egy hónapja 160 ezer aláírást szedett össze olyan kérdésekben, amelyeket ma az átlag választó fel sem tudna idézni.

Lehet mondani, hogy ez eső után köpönyeg, egy erősebb KE a jelen helyzetben csak a most létrejött alkotmány szerint működhetne, tehát sokat nem tehetne. Ez ugyan igaz, de hát a változásokat valahol el kellene kezdeni.

Vigyázat, plágium!

A Köztársasági Elnök megválasztásának módját a négyigenes népszavazás döntötte el 1989. november 26-án.

1989. szeptember 18-án véget értek a nemzeti kerekasztal-tárgyalások. A megállapodás szerint még a tavaszi első szabad választások előtt, 1990. január 7-én megtartották volna a közvetlen elnökválasztást. Ezt az állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) és a Magyar Demokrata Fórum (MDF) elfogadta, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) és a Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) nem, mert a közvetlen elnökválasztáson nagy valószínűséggel az akkor rendkívül népszerű Pozsgay Imre államminiszter, a népi baloldalhoz tartozó kommunista politikus győzött volna.

A szavazáson a választásra jogosultak 58%-a vett részt, így az érvényes és eredményes lett. A köztársasági elnök megválasztásáról szóló kérdés eredménye a legszorosabb a magyar népszavazások történetében, csupán 6101 szavazat (0,14%) döntött.

A kezdeményező pártok:

SZDSZ, FIDESZ, FKGP, MSZDP

A négy kérdés:

1. Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?
2. Kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről?
3. Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában, vagy a kezelésében levő vagyonról?
4. Feloszlassák-e a Munkásőrséget?

A négy kérdés közül csak az első kérdésnek volt komoly tétje, mivel a másik 3 kérdésben már korábban döntött az országgyűlés. A választók valószínűleg könnyebben szavaztak négy igennel, mintha csak egy kérdést tettek volna fel nekik és arra kellett volna igent mondani.

Mivel mind a négy kérdésre a demokratizálódás jegyében „illett” igennel szavazni, „négyigenes” népszavazás néven beszélünk az eseményről. Mind a négy szervezet plakátjain erre a válaszra buzdított, de közös nyilatkozatot is kiadtak.

Érdekesség, hogy az első szabad parlamenti választások győztese, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) nem adta a nevét a kezdeményezéshez, bojkottálta a népszavazást – szerintük Magyarország legfontosabb kérdései nem szerepeltek a szavazólapon, három kérdésben pedig már korábban határozott az Országgyűlés. Úgy gondolták, a parlamenti választásokat majd az új köztársasági elnöknek kell kiírnia, ezért valójában a 3 igen, 1 nem mellett érveltek, de kampányt nem folytattak. Csengey Dénes a Híradóban jelentette be a kampány finisében: „Nem, nem megyünk el szavazni!”

Az MSZMP szerette volna, ha a nép választja az elnököt, még a parlamenti választás előtt, jelöltjük erre az akkor népszerű Pozsgay Imre lett volna. A tárgyalásokon az SZDSZ aztán megvétózta ennek a megegyezésnek a lehetőségét, és a népszavazási eljárást elindította (nagyon hamar összegyűlt a 100 ezer aláírás).

A négy szervezet közös felhívást bocsátott ki, melyben a népszavazáson való részvételre és négy „igen”-szavazat leadására kérték a választópolgárokat. „Aki otthon marad, a múltra szavaz!” – lehetett olvasni plakátokon, szórólapokon.

Három kérdésben elsöprő módon nyilvánult meg a népakarat. A negyedik kérdésben csak csekély többséggel győzött a kezdeményezők szándéka.

Ezzel meghiúsult a tervezett közvetlen köztársasági elnök-választás. Az SZDSZ és a Fidesz jelentősen növelte ismertségét és népszerűségét, ami hozzájárult sikeres tavaszi választási szereplésükhöz. Arról, hogy a köztársasági elnököt a parlament válassza vagy közvetlenül a nép, még 1990 nyarán kiírtak egy másik népszavazást, de az érvénytelen lett.

A Parlamentben feláll egy szépen öltözött képviselő és elmondja Piroska és a farkas meséjét azzal a kiegészítéssel, hogy az ügyet eltussolták azért, nehogy adósságválság törjön ki. Mindez nagyon régen történt, legalábbis olyan régen, hogy már senki nincs életben a szereplők közül, legfőképpen Piroska. Persze senki nem mondhatja, hogy farkasok nincsenek, Piroska is létezhetett, és hát a fogékony hallgatóság szereti az igaz történeteket. Lám egy újabbb nyomós érv az OPNI bezárása ellen, amit Gyurcsány kormánya hebehurgyán végrehajtott, nem is értem miért nem nyílt meg azóta, hiszen nagyobb szükség van rá, mint bármikor.

Meg kell kongatni a vészharangot! Elvégre a farkas ott lehet minden bokorban, leselkedik, sőt a gatyáját is letolhatja. A nemzetközi helyzet meg fokozódik, lám ma is megjelennek cikkek, amelyek az országot sötét színben festik le, és a hitetlenkedőknek szolgáljon bizonyságul az, hogy kölcsönt is csak magas kamatra adnak. Így kerek a történet, aki nem hiszi, járjon utána!

Mostanában mindenki Schmitt Pálról mond véleményt, kicsit unalmas is már, de tényleg érdemes foglalkozni a jelenséggel.

Nem gazember ő, nem tolvaj, csak egy, a sok sodródó közül, aki azt hitte, hogy szerencséje van, amikor kiválasztották a Feladatra. Azt gondolta, hogy szélárnyékban betöltheti a Köztársasági Elnök posztját, sportállásban, mosolyoghat, integethet, kezet foghat, kitüntethet, stb.

Nem lehetett könnyű neki, az elődje Sólyom László, azért mégiscsak nagyágyú volt. Ő pedig bizonyára sokra becsüli a tudományt, de komolyan ő sem gondolhatta, hogy tudományos fokozatra érdemes. Mégis megszerezte, mint egy operaházi bérletet, amit ajándékba adhatnak az arra érdemes hírességeknek. Talán jobb lett volna egy díszdoktori, ahhoz nem kell teleírni 200 oldalt okos gondolatokkal.

Szerintem nem is tudta, hogy honnan van az anyag, mondhatni, nem is ő plagizált, hanem plagizáltak helyette a nevében. Erre csak azért gondolok, mert állítólag azt hitte, hogy a filozófia doktora lett. Persze ez nem is nyilvánvaló, ha valaki csak átfutja a dolgozatot, bár a cím elég árulkodó: "Az újkori olimpiai játékok programjának elemzése". Nem tűnik filozófiai értekezésnek.

Olyan ez a Schmitt Pál, mint az átlagember, aki nem kér számlát, ha úgy olcsóbb, aki puskázik a vizsgán, ha nem bukik le, aki nem adja vissza a kölcsönkapott könyvet, ha nem keresik rajta. Ilyen szempontból ő képviseli az állampolgárt, aki viszont mélyen felháborodik, ha a közjogi méltóság nem különb nála.

Persze most elég kellemetlen dolog távoznia Schmittnek, talán segítenek neki találni valami elfogadható hivatkozást, hogy miért is mond le. Aztán itt hagy minket és mi semmivel sem leszünk jobb helyzetben, mint eddig voltunk, mert nem valószínű, hogy egy rátermett köztársasági elnököt kapunk, aki kekeckedik a törvényekkel, mert netán érteni fog hozzájuk.

A külföldi elemzők már elmondták a véleményüket a magyarországi változásokkal kapcsolatban, kialakult az álláspontjuk, amely nehezen fog változni. A második hullámban általában már csak árnyalják a képet, várhatóan le fogják írni az előzményeket, a körülményeket, amelyek a helyzet megértéséhez szükségesek. Mert az eléggé egyszerű magyarázat lenne, hogy a magyar ember már csak ilyen, rebellis, faragatlan, demokráciaellenes. A viszonyok megértéséhez nem fogja őket hozzásegíteni Orbán Viktor ünnepi beszéde, de az elemzők alaposságában bízni lehet.

A helyzetet kevesen ítélhetik forradalminak, a forradalmakat egyébként sem egy demokratikusan választott kormányfő szokta vezetni.

Az kétségtelen, hogy Orbán nehéz helyzetben vette át az országot, bár ezt akkor sem ő, sem a baloldal, sem Bajnai nem ismerte el. Bajnai és a baloldal azt mondta és máig mondja, hogy a válságból kivezető utat már megtalálták és éppen csak elindultak rajta, máris jött Orbán, aki mindent lerombolt.

Orbán sem vallotta be, hogy a helyzet iszonyatosan nehéz, hanem ehelyett azt állította, hogy ismeri a receptet, ami a növekedést beindítja, éppen ezért nincsen szükség megszorításokra. Nyilván a kétharmadot akarta, amit válságkommunikációval nem ért volna el.

A helyzet nehézségei felsorolásszerűen: a finanszírozhatatlan nyugdíjrendszer, az államháztartás, a lakosság eladósodottsága, devizakitettsége. Egyszerre kellett csökkenteni az államháztartás hiányát, mentőövet dobni az adósoknak és megreformálni a nyugdíjrendszert, miközben a külső körülmények romlottak.

A költségvetési kiadások a válságkezelés miatt szükségszerűen nőnek, bevételeket növelni szinte lehetetlen, miközben a kormánynak csökkentenie kell az adósságot.

A Fidesz a terheket a lakosság helyett inkább a nagyvállalatokra és a bankokra rakta, mondván, hogy a lakosság tovább már nem terhelhető. Van is ebben valami. A külföld pedig joggal gondolja úgy, hogy a devizahiteleknél mindig van ingatlanfedezet, azt kell érvényesíteni. Ott a lehetőség az ingatlanadóra is, és hát minek eltörölni az SZJA progresszivitását, fizessenek a gazdagok. A terheket mindenképpen a lakosságra kell hárítani, a befektetők ugyanis elmennek, ha nem kapják meg az elvárt hasznot.

A kivezető utat az előző kormány a további privatizációban és a liberalizációban látta, ami szintén megfelelt volna a külföldi elvárásoknak. Privatizációs célpontként került szóba akkoriban a villamosművek, a vízkészlet, a közművek. Szerény véleményem szerint ez sem lett volna egy fenntartható modell, mert a privatizált monopóliumok létrehozása mindig nagyon drága a fogyasztónak.

Miközben a jobboldalon konszenzus van abban, hogy az EU és az IMF valójában a gazdasági intézkedései miatt támadják Orbánt, a konfrontáció olyan kérdésekben folyik, mint a  médiaügyek, a bíróságok, a jegybank, az adatvédelmi biztos, stb.  Miért nem enged Orbán ezekben az ügyekben? Talán azért, mert a többiben úgyis engednie kell majd. Hiszen a különadók már nem tarthatók fenn sokáig, a végtörlesztés is lassan befejeződik, akik eddig nem törlesztettek, azok már úgysem fognak. Tehát a megszorítások úgyis elkezdődnek, nem kell ezt az Uniónak kérnie.

Talán a magas kamatok még jól is jönnek a befektetőknek, mert magas lesz a hozam az állampapírokon, ha meg a helyzet romlik, és Orbán már nem lesz népszerű itthon, akkor úgyis megmentik majd az országot és haszonnal lehet majd kiszállni a magyar papírokból. Persze ez így elég sokba fog nekünk kerülni.

Gyakran hallani azt a véleményt, hogy az oktatással lehet a legjobban küzdeni a munkanélküliség ellen, mert a jól képzett munkaerő vonzza a külföldi befektetőt.

Úgy tűnik nekem, hogy az elmúlt 20 évben a felsőfokú oktatás ontotta a diplomásokat, minden évben többen kaptak diplomát, mint ahány elsős beiratkozott az általános iskolába.  Ennek ellenére a munkanélküliség százalékos aránya nem javult, de most már megismerkedtünk a diplomás munkanélküliséggel is. Persze a diplomások előnyben vannak, mert ahova eddig jó volt az érettségi, oda most inkább egy közgazdászt, mérnököt, vagy jogászt vesznek fel.

A kormány törekvéseiből látszik, hogy a mérnökképzésre akarnak nagyobb hangsúlyt fektetni mondván, hogy az ipar fejlesztéséhez mérnökök, szakmunkások kellenek. Emlékszem, hogy a 80-as évek vége felé a mérnököknek elég nehéz élete volt, sokan taxiztak, vagy valami más területen próbáltak szerencsét. Valószínűnek tartom, hogy a jól képzett mérnökök is inkább külföldön fognak jó állásajánlatokat kapni, hasonlóan az orvosokhoz.

Volt alkalmam megismerni egy multicég elképzeléseit, akik termelővállalatot hoztak létre Magyarországon. Meg voltak döbbenve, hogy a minimálbérért alig jelentkeztek néhányan a szerelőszalag mellé. Az itteni diplomákat nem ismerték, nem is tartották sokra, viszont a nyelvtudás, az alkalmazkodókészség és a nagy munkabírás volt a lényeg. Nem lehet véletlen, hogy az ipar Kínában fejlődik, ahol szintén nem a szaktudás a fontos, hanem az olcsó munkaerő, a környezetvédelmi, munkavédelmi költségek versenyelőnye.

Meg aztán a szakképzés fontosságáról is sokat hallok. Emlékszem, hogy a rendszerváltás körül mennyi szakmunkás került utcára. Persze, lehet mondani, hogy az ő tudásuk elavult volt, de azért akkoriban is beíratták a munkanélkülivé váltakat átképzésre, aztán később sem kellettek senkinek. Nem hiszem, hogy ezek az emberek eleve alkalmatlanak voltak értéktermelő munkára.

Lehet mondani, hogy vannak azért jó példák, ott a győri Audi, meg a kecskeméti Mercedes. Bár ezzel nem merítettük ki listát, de azt gondolom, hogy ezek példának elégségesek, de máskülönben kevés, nagyon kevés.

Talán az hiányzik, hogy nem lépésről-lépésre valamilyen koncepció mentén haladunk. Kár volt elbontani mindent, ami rendszerváltáskor bontási anyagnak látszott. Vonatkozik ez az ipari munkásságra, vagy a mezőgazdaságra is.

Ha az adottságokból indultunk volna ki, akkor egy közepesnél jobb mezőgazdaságra épülhetett volna feldolgozóipar, mezőgazdasági gépgyártás, növényvédőszer gyártás, tárolási-logisztikai központ. De hát miket beszélek, mintha ilyenek lettek volna is, csak már megszűntek.

Reméltük, hogy jönnek helyette a high-tech iparágak a K+F-fel, a fejlett szolgáltatások. Jöttek is, csak hát kevesen, akkor is a belső piac megszerzése volt az elsődleges. A gazdaságossági fő szempont pedig az alacsony munkaerő felhasználás volt. Lettek is nagy profitok, csak aztán egy idő után szűkülni kezdett fizetőképes belső piac. Pedig azt vártuk, hogy a piac majd mindent megold. Valami nem stimmel. Azt már tudjuk, hogy az állami beavatkozás nem jó, mert általában a kliensrendszert erősíti. És tényleg.

Most itt tartunk. Talán lesznek még ötletek, amik be is jönnek.

Megnyerte a perét a Klubrádió, a bíróság érvénytelenítette a Médiatanács határozatát  a pályázat nyerteséről. Persze még semmi nem biztos, mert új eljárás lesz, ami még akárhogy eldőlhet. De akkora figyelem kíséri a pályázatot, hogy most már nehezen lehetne manipulálni.

Nem érzem közel magamhoz a rádió irányultságát, de gyakran hallgatom őket. Jól szerkesztett, pergős műsorok, érdekes témákkal foglalkoznak. Sajnáltam volna, ha eltűnnek, bár egy másik frekvenciát akkor is használhattak volna, ez már a múlt héten kiderült.

Azon múlott a dolog, hogy az ismeretlen Autórádió pályázatának nem volt minden lapja aláírva. Ezt nevezik formai hibának. Hiába, a sajtószabadsághoz szerencse is kell, legalábbis mifelénk. Lehet ünnepelni az igazságot és a független bíróságokat.

Persze azért még pénzügyi gondok is vannak a rádiónál, kevés a hirdető. A vállalkozások már csak ilyenek, ameddig erősíti a jóindulatot a pártszimpátia, addig szívesen adakoznak. Ezt hirdetésnek nevezik mifelénk. A hirdetőket is besorolják, hogy kinél hirdet, ahhoz a holdudvarhoz tartozik. Ezt nevezhetnénk akár politikai multiplikátor hatásnak. 100 forint elköltött közpénzből akár 300 forint bevétel is generálható a holdudvarnál. De ha megváltozik a szélirány, akkor bizony a hirdetőknek kevesebb a bevételük, nem tudnak támogatást adni. Fogadja örökbe a műsorperceket, vagy a riportert a hallgató.

Aki eddig komolyan azt gondolta, hogy a 20 év alatt kiépült piacgazdaság megvan csak úgy, a politika nélkül, az most meglepődött. Ilyenek azért kevesen lehetnek. A kétpólusú magyar viszonyokra jellemző, hogy ha mondasz egy áruházláncot, futballcsapatot, vagy egyházat, akkor rögtön beugrik valamelyik oldal, párt, vagy politikus. De ugyanez igaz a közszereplőkre, az írókra, énekesekre, történészekre, stb. Hamarosan lesz egy nagy adatbázis, és mindenki személy szerint nyilván lesz tartva, hogy hova tartozik. Gondoskodjanak róla a pártszimpatizánsai. Függetleneket hamarosan csak a munkanélküliek között lehet majd találni.

Az egykulcsos SZJA-hoz és a családi kedvezményhez való ragaszkodást értem. Ezek mellett komoly érvek szólnak. De minek kell makacskodni a bírók nyugdíjkorhatárával, az adatvédelmi biztos pozíciójának megszüntetésével, vagy a jegybanki vezetők fizetésével? Ha ezen múlik a forint árfolyama, akkor egy gyors költség-haszon számítással érdemes túljutni a problémán.

Ha tényleg az a helyzet, amit a kormány mond, hogy az igazi konfliktus az EU-val és az IMF-fel a válságkezelés költségviselőiről szól azaz, hogy a különadóval sújtott cégek fizessék-e, vagy a lakosság, akkor miért folyik a vita olyan kérdésekről, amelyeknek a megoldása nem kerül pénzbe, viszont azt mondják rá, hogy ezek miatt a demokrácia felszámolása kezdődött el?

Ezt én nem értem.

Előfordul velem, hogy látok valamit a tévében, ami annyira erősen berögződik, hogy évtizedek múlva is emlékszem rá.

A 90-es évek elején láttam egy riportot az egyik kereskedelmi tévében, ami arról szólt, hogy egy idős néni hogyan segít az unokájának szakmai karriert építeni. Az unoka egy utazási irodánál dolgozott és a nagyival megbeszélték, hogy az idős hölgy eladja a lakását és befizet egy 3-4 hetes ázsiai utazásra. Így világot is lát, az unokája pedig szervezheti az útját, amiért még elő is léptetik a munkahelyen. A néni utána idősek otthonába költözik.

Valószínűleg azért jutott ez az eszembe, mert 2-3 éve volt egy reklám a tévében, ami nyugdíjasoknak azt ajánlotta, hogy adják el lakásukat egy banknak, járadékért cserébe. Induláskor a bank fizet egy nagyobb összeget, aztán a nyugdíjas az élete végéig havi fix összeget kap és nem kell kiköltöznie a lakásból.

A reklám ezt a lehetőséget több változatban is bemutatta, az egyik film arról szólt, hogy a nagyi az unokájának a lakása eladásából befizet egy induló részletet új lakás vásárlására és az unoka önálló lakásba költözhet. A havi járadékokból pedig fizetni tudják az unoka lakástörlesztését.

Mennyi mosolygós és boldog ember látszott a képeken. Vajon a történet hogyan folytatódott?

1988-ban történt. Az egyik kollégám mesélte, hogy hogyan ünnepelték meg a rendszerváltást. Vettek egy Trabantot 10.000 forintért, többen adták össze a pénzt, kimentek vele egy elhagyott területre és addig ugrattak vele, addig nyúzták, míg tönkre nem ment. Azt mondta, hogy elég szívós volt a kocsi, szinte mindent kibírt, de végül sikerült leszámolni vele.

Akkoriban volt egy tévéműsor, az adhatta az ötletet. Abban bárki bevihette a Trabantját és leadhatta. Cserébe kapott egy sorsjegyet, amivel egy új nyugati kocsit nyerhetett. Talán egy Opel Astrát, már nem emlékszem. Több százan bevitték a Trabantjukat, amiket azután bezúztak.

Akkoriban eufória uralkodott, jön a szabadság, nem lesz többé Trabant.

Kérdeztem a kollégát, hogy nem sajnáltátok a Trabit? Elvitt A pontból B pontba, mégis csak egy autó volt. Azt válaszolta, hogy most már bárki vehet majd egy rendes autót, a Trabantokat úgysem lehet már eladni. Mások az igények.

Pár év múlva a régi Trabantokat százezer forintért árulták, mert olcsó volt a fenntartásuk.

Az Európai Bizottság jövő januári hatállyal javasolja a Magyarországnak szánt kohéziós alapból folyósított támogatás felfüggesztését (495 millió euró), mert az ország nem teljesíti deficitcsökkentési kötelezettségét.

A kormány azt kommunikálja, hogy a költségvetés hiánya 3% alatt volt tavaly és lesz 2012-ben is. Mi akkor a probléma?

Az eltérő megközelítés abból fakad, hogy a deficitcsökkentésnek a kormány 2011-ben olyan egyszeri, megismételhetetlen intézkedést hozott, mint a magánnyugdíjpénztárak államosítása, és olyan különadókat vezetett be, amelyek 2013-ban megszűnnek. Ez elszámolástechnikai szempontból átmenetileg biztosítja a költségvetés egyensúlyát, de tartós megoldást nem jelent.

Viszont az egykulcsos SZJA a kormány szándéka szerint tartósnak látszik, ami pár száz milliárddal rontja a költségvetés helyzetét minden évben.

Tehát a kormány időt akar nyerni a választásokig, vagy legalábbis addig, amíg a válság Európában enyhül. Sajnos itt a szomorú az, hogy ha a két fél másként ítéli meg a helyzetet, akkor az számít, amit az erősebb fél gondol.

Matolcsy elmondta, hogy az SZJA bevételek 1%-kal meghaladták a tervezettet 2011-ben, ami nagy eredmény. Sajnos az a helyzet, hogy a tervezet eleve 314 milliárd forinttal kisebb SZJA bevétellel számolt, mint 2010-ben, ami 27,8%-os csökkenés.

Az eredmény engem meglepett, mert eddig a világon mindenütt, ahol csökkentették az adót, az adóbevételek kevésbé csökkentek, sőt volt ahol még nőttek is. Ez részben a foglalkoztatás fehéredéséből, részben a gazdaság élénkülésből származott. Nem így Magyarországon. Itt a foglalkoztatás lényegében véve nem nőtt, a gazdaság nem élénkült, az adóbevétel viszont arányosan csökkent.

Mi lehet ennek a magyarázata?

Az egyik ok az lehet, hogy a vállalkozók a béreket nem emelték, mert a dolgozó az adócsökkenésből úgyis több nettót kap kézhez.

A gazdasági élénkülés valószínűleg azért maradt el, mert recessziós környezetben a kereslet hiányzott. Hiába áramlott több pénz az alkalmazottakhoz, az deviza hiteltörlesztésre ment, vagy megtakarításra fordítódott. A megtakarítások növekedése viszont nem tudta ellensúlyozni a bankok forráskivonását a gazdaságból.

A jövedelmek pedig nem fehéredtek, talán azért mert akinek alacsony a jövedelme, az a kevés adót sem tudja fizetni, akinek meg magas, az nem azért invesztált az offshore-ba, hogy most adózzon. Ő legfeljebb bosszankodik, hogy kevesebb az adó, amit így elkerül.

Orbán beígérte a forradalmat és meg is valósította. Átalakított már szinte mindent, a bíróságoktól kezdve a média irányításig, az alkotmánytól a költségvetési tanácsig. Sem - az egyébként jobboldali - köztársasági elnök nem volt elég jó, sem az Alkotmánybíróság. Az egyiket nem jelölte újra, a másiknak a jogkörét korlátozta. A gazdasági téren pedig sok is lenne felsorolni, hogy mennyi mindent alakított át. A társadalom az egyetlen, amit nem lehet leváltani. Bizony az már csak olyan, amilyen, a politikának kell hozzá alkalmazkodni.

A törvényhozás pedig úgy zajlik, hogy lassan már a törvényeket nem is érdemes benyújtani, elég lesz csak a módosító indítványokat megszavazni. Salátatörvény salátatörvény hátán.A jogszabályok változásának követése feleslegesen sok energiát emészt fel. Meg aztán minek megtanulni, jövőre úgyis megváltozik.

Tulajdonképpen a gazdaságpolitika első hibája a különadók eltúlzott mértéke volt. A terheket egyik pillanatról a másikra a külföldi tulajdonú vállalkozásokra és bankokra helyezték, miközben csökkent az SZJA az egy kulcs és a családi kedvezmények miatt. Ez helyes lépés lett volna egy kezdődő konjunktúra idején, vagy akár csak egy normális gazdasági helyzetben, de 2011 nem ilyen év volt.

Aztán folytatódott a rossz sorozat a magánnyugdíjpénztárak államosításával. Mennyivel másképp nézett volna ki, ha megmarad az önkéntesség az átlépésre! És kezdetben még az egyéni számlavezetés is meg lett ígérve, amiről azóta sem hallunk semmit.

De a legnagyobb hiba a végtörlesztés volt. Túl azon, hogy igazságtalan volt, ez gyengítette meg a forint árfolyamát. Még ha a bankok a devizát az MNB-től vásárolják is, az MNB csak a piacról veheti. Valószínűleg emiatt nőtt a jegybank devizatartaléka 2 milliárd euróval decemberben. Nem zárom ki azért azt a lehetőséget sem, hogy Simor nem hisz a kormány gazdaságpolitikájában és a tartalékolást erőlteti minden ésszerű határon túl. Ez nyilván költséges és gyengíti a forintot.

A kommunikáció pedig siralmas. Eleinte Kósa és Szíjjártó ijesztgette a piacokat, most pedig Orbán növeli a bizonytalanságot az IMF tárgyalások várható alakulásáról. Gondolom, az IMF tárgyalói izgatottan nyitják ki az újságokat, hogy vajon a magyar kormány óhajt-e tárgyalni velük és elfogadnak-e segítséget egyáltalán. Talán jobb lenne, ha politikusaink nem lennének ennyire szorgalmasak a nyilatkozatokkal és a bejelentésekkel.

2 éve magam is kritizáltam a Fideszt azért, mert úgy ment neki a választásoknak, hogy semmit sem mondott arról, hogy mit kíván tenni. Ehhez képest tényleg sokat tett, és hivatkozott a felhatalmazásra, amikor törvényeket alkotott. A gazdasági intézkedések tényleg forradalmiak, melyek a  közgazdasági tankönyvek ortodox megoldásait gondosan kerülik. Ha ez így működik, akkor jó, ha nem működik, akkor az elbukott szabadságharcaink száma eggyel nő. Tulajdonképpen az esélyeket latolgatva mindenki a forintárfolyamokat nézi, nem véletlenül.

Az ellenzék ma összefogásra szólít. Nehéz dolga van, mert hát a jogállamiság és a szabadságjogok kevéssé érdeklik a hajléktalanságtól és a munkanélküliségtől rettegő tömegeket. Gazdasági téren pedig vajmi keveset ígérhet a baloldal. Esetleg eltörölheti az egykulcsos SZJA-t, ami valljuk be, adóemelés lenne, megszüntetheti a multikat és a bankokat sújtó különadókat, ami pedig adócsökkentés. Ehelyett a terheket valaki másra kellene rakni, de kire? A választónak ebben a pillanatban szörnyű gyanúja támad. Sajnos egy ilyen programmal nem sok támogatást lehet szerezni. Azt nem mondhatja az ellenzék, hogy visszacsinálja a végtörlesztést, vagy a magánpénztárak államosítását, mert hát a rántott csirkéből már sosem lesz tojást tojó tyúk.

Az ortodox gazdaságpolitika valójában azt jelenti, hogy be kell vezetni az ingatlanadót, emelni a személyi jövedelemadót, és könyörtelenül érvényesíteni kell a bankok jelzálogjogát. Csak ez valószínűleg nem lenne elég a költségvetési egyensúlyhoz. Mivel ezen túl további adóemelésnek nincs tere, ezért a kiadáscsökkentő intézkedések között szóba jöhetne az egészségügy átalakítása piaci alapon, és valamennyit hozhatna a tandíjemelés, és iskolák bezárása.

Az igazság az, hogy válságkezelő programmal kormányt nem választanának meg nemcsak Magyarországon, de sehol a világon. A sikeres választási recept az elmúlt 22 évben az volt, hogy kritizálni kellett a régi kormány minden intézkedését, és meg kellett ígérni, hogy megszűnik a korrupció, megindul a gazdasági növekedés és a jólét ha lassan is, de fokozatosan növekedni fog, ehhez elég csak jó helyre behúzni az ikszet. A választó, amikor belép a fülkébe, egy pillanatra elfelejti a realitásokat és az álmaira szavaz. Tehát a választót álomba kell ringatni a kampányokkal, hogy ne mérlegeljen józanul, hanem a vágyaira hallgasson.

Nem véletlen, hogy a kormányok szeretnek költekezni, szeretett népüknek igyekeznek mindent megadni erejükön felül is. Hajlandók inkább hiteleket felvenni, kötvényeket kibocsátani, csak hogy boldognak lássák a népet.

Ezért aztán az államadósság oda jut, ahová és akkor aztán a választó szavazhat, ahogy akar, a pénzvilág leváltja a demokratikusan választott kormányt. Gyurcsányt sem Orbán buktatta meg, nem ám. Az ország csak úgy kapta meg a 20 milliárd dolláros kölcsönét az IMF-től, hogy Bajnai lett a kormányfő és elkezdődött a válságkezelés. Ez akkor nem is volt annyira fájdalmas, mert düböröghetett a német export és a devizahitelesek sem azonnal dobták be a törölközőt, mert volt néhány hónap tartalékuk.

Ehhez hasonló dolog történt 2010-ben, amikor a válság elsodorta a demokratikusan választott görög és olasz kormányt, a helyükbe pedig pénzügyi szakembereket ültettek. Görögország és Olaszország talán mégsem vesztette el a szuverenitását.

Mit is jelent az a kijelentés, hogy az ország a saját lábára állt és nem szorulunk rá az IMF kölcsönére?

A költségvetési hiány idén 3% körül alakul, mert 2012-ben bevételként számolták el a magánnyugdíj pénztárak vagyonát és a kivetett különadókat. Ezért finanszírozható a költségvetés. A hiány jövőre is 3% körül lesz, mert fennmaradnak a különadók, a magánnyugdíj befizetések továbbra is az állami nyugdíjalapba folynak be, nő az EVA, a jövedéki adó, és az ÁFA.

2013-ban viszont a különadókat ki kell vezetni, amit nehéz lesz pótolni más bevételekkel. A kormány most úgy érzi, hogy ráér, van 1 éve megegyezni az IMF-fel. Addig még csoda is történhet az európai gazdaságban, és valószínűleg komolyan hiszik, hogy az SZJA csökkentéssel gazdasági növekedést teremtenek.

Ha mindez kevés lenne, akkor majd azt mondják, hogy az ország a saját lábára állt, és szabad akaratából elment az IMF-hez.

A politikai hírekben is megjelenik az ünnepvárás. Az IMF delegáció, mint megtudtuk, azért utazott haza, mert közel a karácsony és a delegáció tagjai otthon akartak karácsonyozni. Barroso is azért küldhetett személyes levelet Orbánnak, mert kellemes ünnepeket kívánt neki.

Itt a karácsony, a gyerekek ajándékot várnak, mi mire számíthatunk ?

Az Orbán kormány gazdasági lépéseit sokáig úgy is lehetett tekinteni, mint egy súlyos válságba került ország nem szokványos intézkedéseit a kilábalás felé. Az tény, hogy a válságot az örökölt adósság magas szintje okozta, a külső ok pedig az euró válság kitörése. De azért nem mindegy, hogy mit tesz a kormány válságkezelés címszó alatt.

Az ágazati különadók bevezetése még egy tudomásul vehető szükségintézkedés volt. Mindenki tapasztalhatta, hogy a különadókkal sújtott területek évtizedek óta kimagasló nyereséget könyveltek el, ami politikailag érzékelhető feszültséget teremtett a növekvő munkanélküliség, gazdasági visszaesés és az adósságterhek robbanása idején.

A magánnyugdíj pénzek államosításakor, még azt mondtam, hogy kényszerhelyzet van, másképp nem lehet előteremteni a pénzt, bár az önkéntesség nagyobb szabadságfoka a visszalépésnél sokkal elfogadhatóbb lett volna.

Aztán az egykulcsos SZJA mellett is sok érv lehetett, a fekete gazdaság fehéredése, versenyképesség javítása, a számlaország átalakítása alkalmazott országgá, stb. De az már gyanús volt, hogy a kormány állandóan egy másik érvet hangoztatott, hogy a fogyasztás a magánszemélyeknél hagyott pénzből növekedni fog, ami a gazdaság növekedését serkenti. Ez persze nettó hülyeség, nem is érdemes hosszabban foglalkozni vele. Azt viszont lehetett gondolni, hogy a foglalkoztatás fehéredése tényleg javítja a mérhető gazdasági teljesítményeket és ezért az adóbevétel sem csökken olyan mértékben, mint ahogy az a statikus kalkulációkból kijön.

Aztán következett a devizahitelesek megmentése, amire mindenki várt. A végtörlesztés viszont mindenkit meglepett, ellene több érv volt, mint mellette, még a jobboldali közgazdászok is kifogásolták az igazságtalanságát. Konkrétan azt, hogy csak azok tudták igénybe venni, akiknek volt pénzük. A plebejus igazságérzet feltámadhatott ugyan,  hogy a bankok, akik mindig az árfolyamváltozások haszonélvezői voltak, a végtörlesztéssel a legnagyobb veszteseivé váltak. A kisember dörzsölhette a kezét, ha már a bankok rávették a svájci frank hitel felvételére, hogy megkopasszák, most a saját dugába dőlnek. Igen ám, de ha a bankoknak rosszul megy, akkor mindenkinek rosszul fog menni, aki bankban tartja a pénzét, vagy bankoktól hitelt akar kapni.

Aztán végre megszületett a megegyezés a bankok és a kormány között. A forint erősödni kezdett, szinte hihetetlen. És most itt az újabb hír az IMF átmenetileg, informálisan, jelentéktelenül elutazott. A jegybank összevonása a PSZÁF-fel talán a Fidesznek sem ér annyit, hogy az ország elessen az IMF segítségétől. Talán a probléma ennél szélesebb körű, valószínűleg a központosítás már elért egy olyan mértéket, ami már nem indokolható a késő-kádári elit eltakarításával. Most már a demokrácia intézményeinek széteséséhez érkeztünk el.